A helyzet az, hogy amikor a nagy kerékpáros körversenyeket szoktam nézni, akkor mindig sokkal nagyobb késztetést érzek arra vonatkozólag, hogy én is nyeregbe pattanjak és kitekerjek a világból. Persze legtöbbször csak a Mecsekig jutok, múlt hét végén sem volt ez másképp. Most éppen a Giro d'Italia van képernyőn és nagy löketet adott ahhoz, hogy menjek valamerre. Meg aztán sokat ígérték, hogy be fog törni a cidri a Kárpát-medencébe, így aztán szombaton én még gyorsan kihasználtam a maradék jó időt. Egyébként meg is jött a kemény hidegfront szombat estére és úgy baszta el a másnapi fotózás terveit, ahogyan azt kell. De ez már másik téma, nem vág most ide.

Tehát szombaton reggel korán felkeltem és fél 9-kor elindultam a hegy felé. Ezúttal viszonylag egyszerűbb útvonalat választottam magamnak, nem karikát mentem, ugyanazon az útvonalon jöttem vissza, amelyiken mentem. A forduló a Jakab-hegy tetején volt, de ne szaladjunk ennyire előre. Először is Magyarürögbe mentem, hogy a fantasztikus Pécs-Orfű kerékpárúton másszak fel a hegyre. Egészen pontosan csak Remete-rétig, mert onnan másfelé mentem. Na, ott a bringás pihenő minden eddiginél jobban el van hordva, ugyanis a bringatároló alapját képező piros térkövek felét is ellopták már. Két kis pad van még, de nem hinném, hogy nyár végéig kitartanak. Vérlázító ezt látni, de a jelek szerint nem nagyon lehet ellene tenni semmit. Vagy csak tesznek rá az illetékesek. Ezek után én balra be az erdőbe és a kék sáv jelzésen kezdtem meg a csúcs megostromlását. Szerencsére ez kerékpározásra kijelölt út is egyben, így nem kell büntire számítani, ha természetvédelmi őrrel találkozik az ember. Igazság szerint nem vagyok én túl combos a nagy emelkedőkhöz és a bringa sem a legalkalmasabb erre a terepre, így aztán tolásra kényszerültem. Mondjuk nem baj, mert így is tudtam rendesen haladni. Aztán hirtelen, egy előttem 15-20 méterre lévő egerészölyv röppent fel az út közepéről, a következő kanyar után pedig találtam egy gyönyörű, méteres erdei siklót. Egy fénykép sikerült, aztán bekúszott a sűrű erdőszegélybe, onnan kiszedni meg nem akartam. Mentem tovább, hol tolva, hol pedig nyeregben. És igen, ez volt a harmadik ok, hogy hosszabb távra indultam. Mert új nyerget vettem a bringára és ki kellett próbálnom hogyan teljesít. Az előző rettenetes volt, mert huzamosabb idő után olyan volt, mintha egy szimpla deszkán ültem volna és minden egyes alkalommal úgy feltörte a hátsóm, hogy másnap nagyon rossz volt. De végül nagyjából 40 perc alatt felértem a csúcsra. Megpihentem a pálos kolostor romjai között, bedobtam egy szendvicset és csináltam egy fotót, amin bringát emelek. Már otthon elterveztem, hogy hogyan fogom csinálni, csak azzal nem számoltam, hogy annyit kivesz belőlem a meleg idő és az útvonal, hogy alig bírom megemelni a bicajt. Megembereltem magam és végül csak összejött az emelés és a fotó. Kicsit még pihentem, majd elindultam hazafelé, mint azt már írtam, ugyanazon az útvonalon. Mondjuk jóval gyorsabb volt, ebédre már otthon is voltam. Figyelmeztetésként leírom, hogy ha a Jakab-hegyre terveztek túrát, csak óvatosan, mert én két kullancsot szedtem ki magamból itthon. Idén ez volt az első eset, pedig már sok helyen megfordultam a Mecseken.

Egyébként amikor bringázni megyek vagy megyünk többen, mindig azon gondolkodom, hogy milyen piszok nehéz "szakma" ez azoknak, akik versenyszerűen űzik. Tény, hogy engem nem lehet velük összehasonlítani sem erőbe, sem állóképesség tekintetében, de rengeteg kitartás kell hozzá. Mindig elképedek amikor, egy 2-3 hétig tartó körverseny minden egyes napján, amikor bőven 150 km feletti távokat tekernek, rendre 35-40 km/h-ás átlagot mennek. De ők országúti kerékpárosok, és most először gondolkodtam el azon, hogy a hegyi kerékpárosoknak milyen nehéz dolguk lehet. Ott kint az erdei pályán, szűk helyeken, köveken és gyökereken át száguldozni. Aztán teljesen véletlenül láttam egyik nap a Digi Sporton a "Hello Bajnok!" című műsort, amiben három fiatal mindig más sportot próbál ki. Ebben az adásban Benkó Barbara mutatkozott be, aki hegyi kerékpározással foglalkozik és egyetlen magyar kerekesként kvótát szerzett az idei londoni olimpiára. A műsorban betekintést engedtek az edzésbe és Barbi is mesélt magáról. Mondjuk a műsorvezetők, a két srác meg a csaj olyan szerencsétlenek voltak, mintha életükben először ültek volna bringán. Ráadásul az egyik gyerek a végén akkorát taknyolt, hogy öröm volt nézni. Persze csak azért, mert nem történt semmi baja. Egy meredek lejtőn ereszkedett, amikor jött a gebasz és reflexből azonnal tökig húzta az első féket. Aztán már csak repült át a bringa fölött. Mindenesetre jó volt kicsit betekintést nyerni ebbe a világba, látni, hogy mennyire rohadtul nehéz az egész. Sajnos ma írta Barbi a facebook-on, hogy elesett és bokaszalag szakadást szenvedett, így az olimpiai indulás is kérdéses. Én azért remélem hamar rend bejön és drukkolhatok neki augusztus 11-én.

"Most remélek a gyors gyógyulásban,többet nem tudok tenni,minden esetre nagyon el vagyok keseredve! Olimpiát meglátjuk,jövő héten minden kiderül,de már erre sem látok sok esélyt..."

A Jaffa Kiadó jóvoltából Bear Grylls első, 2008-ban megjelent kalandregénye most hozzánk is eljutott. Nem titok, hogy szeretem Bear műsorát és az itthon megjelent első könyve, "A vadon törvényei" is nagyon tetszett. Ezért izgalommal tele vettem meg az "Istenek aranya" című kötetet. Persze azért kicsit ott motoszkált a fejemben az a gondolat, hogy esetleg nem lesz jó a könyv története. Az aggodalom azonban hiábavaló volt, ez a könyv engem megint megvett kilóra.

A történet szerint az árva középiskolás ifjú, Beck Granger a tavaszi szünetet Kolumbiában tölti nagybátyja, a híres antropológus meghívására. Nem kisebb célt tűzöttek ki maguk elé, mint az elveszett Aranyváros felkutatását. Persze a falnak is füle van, így hamar kitudódott, hogy a nyomára bukkantak az elveszett városnak, így Beck-nek nemsokára már elrabolt nagybátyja miatt fájt a feje. Két újdonsült barátjával régi térképre találnak, mely elvezeti őket az Aranyvárosba. Felkerekednek annak reményében, hogy a kaland végén szeretteiket is meglelik épségben, ám az út egyáltalán nem kecsegtet semmi jóval.

A történet hihetetlenül izgalmas, remekül van megírva a könyv, végig mesélő stílus jellemzi, amitől még szemléletesebb és az olvasó is az esőerdőben érzi magát. Szerencsére nincs lassulás a sztoriban, bár az eleje kicsit laposabb csak, mint a többi része. Ez már csak azért is van így, mert akkor ismerjük meg a szereplőket és a helyszínt, valamint az érdemi cselekményt is fel kell vezetni. Bear nagyon ügyesen csempészte bele a különböző szituációk túléléséhez szükséges túlélési technikák bemutatását. Gyakorlatilag olyan a könyv, mintha ezek a technikák egy vázat alkotnának és ezután írt rá egy története, ami az egészet befedi. Sok helyütt visszaköszönnek a tévésorozatban látott dolgok és Beck is egy igazi világjáró gyerek, mint Bear maga. Nem zárom ki azt, hogy kicsit talán saját magáról írta a könyvet, csak tizenévesek főszereplésével, hogy emészthetőbb legyen az egész. Meg kell hagyni, Bear nagyon jól írta meg a könyvet, bár ezen nem is csodálkozom annyira, lévén a világ szinte minden szegletében megfordult már, így számtalan kalandjából bőven meríthetett a történet megírásakor. Ami plusz színezetet ad, az az indiánok hitvilágának, legendáiknak és szellemviláguknak a történetbe ágyazása, pont megfelelő mennyiségben. Panaszra talán csak a terjedelem miatt lehet okunk, hiszen nagy betűvel, mindkét lapszélen széles margóval van nyomtatva a könyv, aminek következményeként pár óránál több nem kell az elolvasásához. Viszont ebből fakadóan nem esik bele abba a hibába, hogy nyújtja a történetet, mint a rétest és olyan elemeket taglal hosszan, ami miatt leül a cselekmény. Ízig-vérig izgalmas kalandregény ez, a műfajhoz illő lendületes cselekménnyel, szép kerek történettel. Nyugodtan ajánlom minden Bear rajongónak, nem fognak csalódni. Persze azok is tehetnek egy próbát, akik nem rajonganak a professzionális túlélőért, mert a könyv bárki számára élvezhető, szinte olvastatja magát.
Remélem, a jövőben a kiadó Bear három másik kalandregényét is kiadja, hogy teljes legyen a sorozat.

Ma nagyon mehetnékem volt, ezért délelőtt bringára pattantam és felkerekeztem a Mecsekre. De nem csak céltalanul tekertem, amolyan "kosbortúra" volt a mai, felderíteni, hogy bizonyos helyeken hogyan állnak a virágzással ezek a növények. Kertvárosból indulva először a belvárosba mentem, majd tovább a Tettyére. A Mésztufa barlangnál lévő kút vizével frissítettem magam, majd a Magaslati úton gurultam  a Pálos templomig. Itt a Somfa utcán mentem fel, a Niké szobor alatt, majd egy rövid erdei szakasz után már a Mandulásnál voltam. Innen a Lapisi úton kerekeztem tovább. Ezen a szakaszon a tűző Nap sokat kivett belőlem, de azért csak felértem a Lapisra. A mai túrán kiemelt fontosságot kapott a Mecsek ékkövének, a szarvasbangónak a meglátogatása. Egyelőre 5  bimbós tövet találtam (jobb felső kép), azok bő egy héten belül kinyitják pompázatos virágaikat. Már alig várom. Persze majomkosborral "lépten-nyomon" lehet már találkozni (bal oldali kép), nem árt ezeket is megcsodálni. A Lapisról igen hamar legurultam a Remete-réthez, ahol rátértem a Pécs-Orfű kerékpárútra, és immár visszafelé tartottam a városba. Azt gondoltátok vagy tudjátok, hogy a Pécs-Orfű kerékpárút mellett is lehet egy szépséggel találkozni, bíboros kosbor formájában (jobb alsó kép)? A bringázás vége egy 27,5 km-es kör lett, de jövő héten ismét menni kell, hogy ne maradjak le a bangók virágzásáról.

Két hete hétvégén, azután, hogy szervizeltettem a vasat, bringás évkezdő jelleggel kerekeztünk egyet Norbert barátommal. A tavalyi év utolsó bringás tervét teljesítettük, akkor ugyanis egy, az indulás előtt észrevett makacs defekt utunkat állta ebben. De most végre én is letekertem Pellérdre az új bringaúton. Bizony, ha már majdnem készre megépült, akkor ki kellett próbálnunk. Tettünk hát egy majd' 17 km-es karikát, íme az első benyomások és tapasztalatok.

A helyzet az ezzel az aszfaltcsíkkal, hogy a pellérdi önkormányzat nem tökölt és a tavaly tavaszi határidőre megépített a rá eső szakaszt. Ez a Vasút utca végéről indul és gyakorlatilag nyíl egyenesen fut Pécs határáig, a DNY-i gyorsforgalmi elkerülőútig. Itt két jó nagy betontömbbel le is zárták az utat, mert eddig tart a jóság. Innentől a pécsi önkormányzaton volt/van a sor, hogy biztonságos átkelési pontot biztosítson a kerékpárosoknak és további 400-500 méter bringautat építsen vagy a Füzes dűlőig, vagy pedig a Pécs Pláza mögé, összekötve egy már meglévő kerékpárúttal. Az egész beruházást 2010. októberében kezdték, 2011. májusra el is készült, így ha lazábban vesszük, akkor is gyakorlatilag egy éve semmi sem történt ez ügyben. Pedig még a tavalyi, április végi Kritikus Tömeg bringás felvonulás is errefelé jött, hangot adva a problémának. A legnagyobb gond pedig a gyorsforgalmi úton történő átkelés. Mert sem bringásokra, sem autósokra nézve nem biztonságos. Ha legalább ez meg lenne már oldva, akkor jobb lenne a helyzet, mert azt a pár száz métert a földúton döcögve is ki lehet bírni a Füzes dűlőig, amíg aszfalt kerül a kerekek alá. De elképesztően dühítő, hogy még semmi nem történt a helyszínen. Persze a bringaút használatban van, mert olcsóbb, környezetkímélőbb és ha nem is gyorsabb, de lassabb sem Pellérdről bejárni Pécsre dolgozni azoknak, akik ott kint laknak. A problémát pedig mihamarabb orvosolni kéne, mielőtt baleset történik.

fotó: Horváth Norbert

Maga a bringaút nagyon igényesre sikerült, szép sima a felülete és a felfestés is nagyon korrekt. Még a bringautat keresztező földutaknál is felfestették a "veszélyes útkereszteződés" jelet is felfestették. A kocsik ráhajtását oszlopok akadályozzák, bár úgy láttam, hogy a háromból a középső alul menetes és lakatolva van egy alaphoz, így az mozdítható. Mondanom sem kell, hogy az egyik középső oszlop már hiányzott. Mivel külterületen, sokszor fák között halad, ezért elkerülhetetlen, hogy koszolódjon. Sajnos tele van lehullott levelekkel és faágakkal, kész szerencse, hogy nem kaptam defektet. Mondjuk ez valamilyen szinten érthető, hiszen nem városi kerékpárútról van szó, amit esetleg gyakrabban takarítanak. Viszont a fáknak megvan az az előnye, hogy a nyár folyamán valamelyest védnek a tűző Naptól az árnyékuknak köszönhetően. Ezen a kerékpárúton még az idővel is jól áll a kerekes, mert kb. 20-25 perc alatt el lehet érni Pellérdet. Ráadásul a Vasút utca közel van ahhoz a parkhoz, ahol a kis csónakázótó van, így akár még kirándulási céllal is nyugodtan el lehet indulni otthonról. Igazi hiánypótló ez a bringaút, a jövőben pedig remélem, hogy megőrzi a mostani jó állapotát és nem lesz tolvajok martaléka, mint a Pécs-Orfűi út remete-réti pihenője.

fotó: Horváth Norbert

Na, ezen is túl vagyunk, lement a Roast. Bár rengetegszer elmondták mi is ez ,azért leírom, hogy a teljesség igényének látszatát fenntartsam. Szóval a Roast annyit tesz, hogy kiválasztanak egy ikonikusnak nevezhető alakot, zenészt, színész vagy akárkit. Ezek után meghívnak pár embert, hogy égessék le azt, akiről az egész szól. Persze a meghívott "égetők" egymást sem kímélik, így egy össznépi "kapd be a f*szom" kerekedik ki az égetésből. Az RTL szerencsése Nagy Feró lett, bár akármelyik fősodratú médiamajmot ültethették volna a helyére. Az első magyar égetés az amerikai forgatókönyv szerint zajlott, vagyis az égetők egymás után kaptak szót és szidták egymást. Végül pedig Ferónak volt lehetősége visszavágni mindenkinek. Műsorvezető is kell nyilván, ezt a feladatot KAP kapta és legyünk őszinték, bizony leverte a lécet. Aztán a műsor hossza is kutyafüle volt, én eddig csak Charlie Sheen égetését láttam, azt sem az elejétől, és még úgy is több volt, mint 1,5 óra. Mondjuk a kezdeményezés jó, mert a Showder Klub gyors tempóban süllyed, ezért aztán ki kellett találni valami újat. Jó is lett volna, ha mondjuk bevállalják azt, hogy hosszabbra forgatják vágják és egyszer kihagyják szombaton a főműsoridős, számtalanszor ismételt filmet és annak helyén tolják a Roast-ot. Mert így csak odapörzsöltek, de ez kevés volt. Na meg az illusztris(lófaszt!) égetők sem voltak a helyzet magaslatán, némelyik olyan volt, mintha halotti toron tartana beszédet. Meg aztán a Jáksót annyit szidták, mintha az ő égetését tartották volna. Van lehetőség ebben a formátumban, de a csatorna most kicsit szarba tenyerelt, aludni kell még párat rá és jövőre jobban megcsinálni. Hosszabbat és átgondoltabbat.

Most, hogy megérkezett végre a tavasz - bár az utóbbi napokban az időjárás inkább az őszre hajaz - elindul az idei "bringás szezon" is. Nemsokára megtartják a pécsi Kritikus Tömeget, én évről évre ehhez kötöm a szezon indulását. Idén rendesen felkészültem rá, egy kisebb szervizelésen esett át a bringám. Még tavaly ősszel lett defektes a hátsó kerék és egész télen úgy is maradt. 2 hete azt itthon megjavítottuk, de mindenképp szükség volt egy bringaszervizet is meglátogatnom, mert voltak problémák a vassal. A legnagyobb baj a hajtókar tengelyével volt, ugyanis elég nagy holtjáték volt benne, kotyogott rendesen. Már nem nagyon mertem vele elindulni, nehogy útközben essen szét. Ezen kívül a hátsó váltó össze-vissza járt, igencsak megérett már egy beállításra. Ezen kívül a hátsó kerék nyolcasát is ki kellett javítani.

Már csak az volt a problémám, hogy hol csináltassam meg. A belvárosban ugyan több szerviz is van, de voltak már rossz tapasztalataim, így oda nem nagyon akartam vinni. Tudtommal az utolsó Kertvárosi szerviz is több, mint 5 éve megszűnt, így nagyon úgy festett, hogy mégis a belvárosba kell mennem. Aztán nagy meglepetésemre találtunk egyet itt, Kertvárosban, ami nagyon jó, mert viszonylag közel lakom hozzá. A hét elején be is ugrottam megbeszélni a szakival a dolgot. Egyébként teljesen korrekt és közvetlen volt, szívesen vittem oda a bringám csütörtökön. Elég hamar elkészült vele, ma délelőtt már mentem is érte. Szerencsére nem volt komplikáció a szerelés közben, így váratlan plusz költség nem keletkezett. Tett be új monoblokkot, így a hajtókar most nagyon pöpec lett. A váltó is fasza, teljesen csendesen és pontosan ugrik sebességről sebességre. Most már nem kell 3-5 hajtás, hogy átugorjon a lánc váltáskor, gyorsan és pontosan vált. A hátsó kerék centírozása is megtörtént, egy törött küllőm volt, amit kicserélt. Kicsit olyan az érzésem, mintha új lenne a bringa, jó érzés tekerni rajta. Pluszban vettem még rá egy kitámasztót, az eredetit már rég le kellett szednem, mert tönkre ment és már nagyon untam, hogy mindig valaminek neki kellett támasztani a bringát. Azt meg itthon vettem észre, hogy a kerékpáros km-órában meghalt az elem, így még gyorsan leugrottam egy gombelemért. Ezzel teljesen fel vagyok készülve az idei évre, már nincs is más hátra, mint felülni a vasra és tekerni, hogy meglegyen az a minimum 250 km, amit idénre jegyeztem elő magamnak.

Bár az idő mostanában elég rossz, azért tavasz van.

túrabeszámolók, fotók

Még kedden jártam körbe a belváros könyvesboltjait egy bizonyos képregény után kutatva. A The Walking Dead első kötetét szemeltem ki, mert miután a sorozat 2. évada lezárult, kíváncsi voltam végre a képregényre is. Azt tudtam, hogy magyarul is meg fog jelenni, csak azt nem mikor. Így aztán azon kaptam magam, hogy már 3 kötet kint van, de egyelőre csak az elsőt zsebeltem be. Sajnos egyik helyen sem találtam, de a Libriben legalább megkérdezték, hogy mit keresek és látva, hogy nincs készleten a könyv, már mentünk is az eladó hölggyel a számítógéphez rendelni. 1 hetet mondott, de tegnap késő délután kaptam a telefont, hogy megérkezett. Még éppen beértem a 6 órás zárás előtt, így aztán este kiélvezhettem rendesen a képregényt.
Egyébként a napokban azon is gondolkodtam, hogy manapság itthon mennyire cinkes képregény venni. Pláne úgy, hogy már 20 felett van az ember korban. Mondjuk engem nem kifejezetten zavar, hogy mit gondolhatnak rólam. Azért itthon nincs olyan kultúrája az egész képregény-dolognak, mint mondjuk a tengerentúlon, de szerencsére évről évre azért elég nagy tempóban bővül a hazai kínálat. Személy szerint nem vagyok nagy gyűjtő, eddig is csak a Kázmér és Hubát vásároltam rendszeresen. De ha továbbra is fordítják és sorra kiadják itthon a TWD képregényeket, akkor azokra vevő leszek.

Tulajdonképpen itthon nem a tipikus képregényként jelent meg, hanem kötetek formájában, minden egyes kötet 6 számot tartalmaz. Így a Holtidő címre keresztelt első kötet a hatodik lapszámmal bezárólag tartalmazza a képregényt. Már az első megtekintés alkalmával megragadja az olvasót a gyönyörűen illusztrált kötet. Remek rajzok találhatók benne, a szürketónus faszán áll neki. Így sokkal érzékletesebb az a posztapokaliptikus világ, melyben játszódik a történet. Ez a rajzolási mód és az illusztrációk - az elhagyatott utak és épületek, a végső részletességig megrajzolt élőhalottak - kitűnően szippantanak bele ebbe a világba, ahol a jövő teljesen sivár és kiszámíthatatlan. Szerencsére a történet nem aljasodik le eszetlen zombihentelésig, bár azért az is van benne. Inkább úgy jellemezhető, mint egy karakterdráma. a történet során végigkísérhetjük a szereplők jellemváltozásait, bár ez inkább csak hosszabb távon fog jelentkezni, nem ebben az 1. kötetben. Robert Kirkman szakított az eddigi klisével és a képregény főhőse, a kómából felébredő Rick Grimes, kisvárosi rendőr nem világmegmentő hős szerepében tetszeleg. Cselekedetei és gondolatai teljesen megegyeznek egy olyan átlagemberével, aki hasonló helyzetben találta magát. Prioritásai a saját és családja biztonsága körül forognak, ami teljesen rendjén is van. Egyébként az összes szereplő ilyen átlagember, ezért is annyira szimpatikusak és szerethetők.

Szándékosan nem hasonlítgatom össze a sorozattal, mert szerintem nincs értelme. Egyértelmű, hogy egy képregényt nem lehet teljes mértékben átültetni a képernyőre. Ezért aztán szükségszerűen több változtatás is becsúszott a sorozatba. Ilyen módon kell tehát azt kezelni. Egyébként most, hogy már olvastam az első kötetet és van hasonlítási alapom, még mindig nagyon jónak tartom a sorozatot. Ettől függetlenül ajánlom mindenkinek a képregényt, aki rajongója a formátumnak. A TWD első kötetének csak egy baja van, méghozzá az, hogy rövid és az olvasó a végén nagyon igényli a folytatást.

Ismét csak egy hiányosságomat pótolom ezzel a bejegyzéssel, hiszen még tavaly nyáron szereztem be és olvastam el Orwell regényét, és be kell valljam, igen nagy hatással volt rám. Alapvetően rendkívül szeretek utópiákat olvasni, ezért is esett a választásom az 1984-re. Egy politikai regény és egy szerelmi történet keverékét kapja az olvasó, egy olyan világba ültetve, aminek még a gondolata is elborzasztó. Az állam, mely egyenértékű a Párttal az élet minden területét uralja, az embereket félelemkeltéssel, hazugságokkal és kegyetlen büntetésekkel tartják a homályban. A könyv főszereplője, Winston Smith a Külső Pártnak dolgozik, sokakkal egyetemben ő is a történelemhamisítást végzi, úgy ahogyan azt az éppen aktuális viszonyok megkövetelik. Régi újságcikkek átírásával, teljesen új fiktív cikkek írásával, bizonyos emberek - akik időközben a Párt ellenségeivé váltak - köztudatból való kitörlésével. Orwell egy teljesen új nyelvet talált ki, újbeszél néven. Ez is a Párt egyik eszköze az emberek féken tartására. Az újbeszél lényege ugyanis a célzott szópusztítás. Ennek megfelelően a szókincse a rendszeresen kiadott szótárakban már egy kisebb és kisebb. Végső célja, hogy olyan szintre építse le a nyelvet, amely szinten már nincs lehetőség kifejezni a véleményeltérést, vagy éppen a forradalmat, így biztosítva a stabil párthatalmat. Az újbeszél létrehozásával a Párt végrehajtó hatalma, a Gondolatrendőrség még annak a lehetőségét is elvette, hogy egyáltalán gondoljanak olyan dolgokra, mely a Párt ellen való. A folyamatos kontroll érdekében a házak homlokzatán, a munkahelyeken mindenütt ott van Nagy Testvér portréja, aki a Párt vezetője. Viszont azt nem tudjuk meg a könyvből, hogy valóban létezett egykoron Nagy Testvér vagy csak a Belső Párt fiktív alakja, akin keresztül az elrettentés elég erős ahhoz, hogy elejét vegye minden ellenkezésnek.

Itt jön képbe Winston világnézete, aki kételkedni kezd a Pártban, Nagy Testvérben és az egész rendszerben. Persze iszonyatos megtorlásra várhat az, aki egyetlen rossz szót is emel bármi vagy bárki ellen, aki kötődik a Párthoz. Eme világ embere sosem tudhatja, hogy mikor és hol találkozik a rendszer besúgóival és milyen vádak alapján jut el a Szeretet Minisztériumba, ami nevével ellentétben a kínzásra és kivégzésre - elgőzösítésre - van berendezkedve. Winston szomszédját példának okáért saját gyerekei jelentik fel, egy álmában elejtett Pártellenes mondatért. A besúgók mellett szintén szigorú kontrollt és veszélyt jelent a Párt összes tagjának lakásában megtalálható telekép. Ez a televízió azon túl, hogy folyamatosan harsogja a Párt által elért termelési és háborús sikereket, egyben a Gondolatrendőrség eszköze is, a benne lévő kamerával ugyanis mindenkit meg tudnak figyelni. Ráadásul a helyszínül szolgáló Londont, melynek neve Egyes leszállópálya, naponta rakétatámadások érik. Az 1984 világában a 3 egyenértékű szuperhatalom, Óceánia, Eurázsia és Kelet-Ázsia állandó háborúban áll egymással. Gyakorlatilag mindhárom hatalom ideológiája megegyezik, de ezt persze titkolják az emberek elől. Sőt a másik kettő ideológiájának gyűlöletére nevelik az embereket. Így újabb vaskos pillért képezhetnek, mely a saját hatalmukat erősíti. Ebben a kegyetlen és korlátozó világban találkozik Winston a fekete hajú lánnyal, Juliával. A lány belészeret és elkezdődik kettejük titkos kapcsolata, amely a régvolt világra emlékeztet és olyan nyugodt szigetet teremet abban a világban, amelynek még a gondolatáért is jobb esetben kínzás járt. Orwell rendkívül szemléletesen és jól írja le a szerelmesek "bujkálását", ahogyan vidékre szöknek vagy éppen egy régi, dohos, ótvaros szobában találják meg az időleges kiutat abból a posványból, amiben mindennapjaikat tengetik. Nos, szükségszerűen a két történetszál egy ponton egymásba gabalyodik, de ennél többet nem írok, mert mindenképpen érdemes elolvasni a regényt. Ha másért nem, akkor azért mert az 1984 alapmű.

A második évadzáró apropóján vettem észre, hogy eddig még nem írtam a sorozatról, ami nagy hiba. Így ezt most pótolom. No, a The Walking Dead-et az AMC kábelcsatorna hívta életre, mégpedig Robert Kirkman képregényére alapozva. Alapvetően egy posztapokaliptikus világban meséli el egy maroknyi ember életét, akik eleddig sikeresen élték túl a legrosszabbat. Mert aki nem vigyázott, abból egy-kettőre zombi lett. Igen, zombis sorozatról van szó, de ez szerencsére nem a gagyi típusból való, hiszen nagyon erős és a zombis filmek között is igencsak realisztikusnak mondható. Olyan értelemben, hogy pl a zombik mozgása elég esetlen és suta, nem tudnak sprintelni az ember után, mint pl a "28 nappal később" című filmben. Valahol egyszer láttam a tv-ben egy műsort, amiben a zombik feltételezhető anatómiáját boncolgatták, és arra alapozva, hogy gyakorlatilag a testük hallott és már bomlásnak indult, beleértve az ízületeket és az izmokat is, járásuk - bár az is kétséges, hogy tudnának-e egyáltalán járni - igencsak rossz lenne. Szerencsére a sorozat is inkább erre alapozott, többek között ezt értettem a realisztikusság alatt. Egyébként a sorozat sikerét mutatja az is, hogy a kábeles nézettségi rekordokat döntögette, e mellett pedig az AMC-től megszokott igényesség jellemzi. A szereplők is elég változatos karakterek, szerintem mindenki talál olyat, aki közel áll hozzá vagy azonosulni tud vele.

A történet még a "békeidőkben" indul az első évad elején. Ekkor a főhős, Rick Grimes rendőrtiszt lövést kap és hetekig magatehetetlenül fekszik a kórházban. Egy nap felébred, és azon kapja magát, hogy a kórház teljesen üres, udvarán pedig tucatnyi holttest fekszik. Nemsokára találkozik apával és fiával, akiktől megtudja, hogy amíg ő ki volt ütve, a világot ellepték a zombik és teljes reménytelenség ül meg minden túlélőt. Ekkor kezdődik Rick kalandja ebben a kegyetlen új világban, hogy megtalálja elveszett családját, a feleségét és a fiát. Ennél többet nem is írok a történetről, mert nem akarom senki élményét elrontani, aki e sorok olvasása után kezdi el nézni a sorozatot. Annyit tennék még hozzá, hogy az 1. évad elég mozgalmas a történetet illetően, míg a 2. sokkal statikusabb. Ezért egyébként sok negatív hang csattant fel, de az évadzáró alapján izgalmas 3. évadnak nézünk elébe. A zombis filmek kedvelőinek ez a sorozat kötelező darab, engem egyből beszippantott, én abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy későn találtam rá és így egyben, darálva tudtam nézni az 1. évadot. Most pedig, hogy a 2. évad is véget ért, a nyár zombimentes lesz. Azért ilyen tekintetben jó hosszú lesz ez a nyár. De ne feledjük, hogy ősszel jön a The Walking Dead 3. évada!